Az etnikai identitás kialakulását a kutatók többnyire úgy írják le, mint egy olyan folyamat eredményét, amely során egy kisebbségi csoporthoz tartozó személy tudatosítja magában az adott faji-etnikai csoporthoz tartozását. Ebben a folyamatban fontos mozzanat, hogy a kisebbségi csoporthoz tartozó személy számára milyen értékek asszociálódnak ahhoz a közösséghez, amihez tartozik, hogy vajon képes-e pozitív identitást kialakítani a saját csoport felértékelése által, vagy pedig éppen ellenkezőleg, ha a csoportjához akár csoportközi összehasonlításban, akár valamely külső fenyegetés révén negatív konnotációk tapadnak, éppen a negatív önkép, a negatív identitás, a csoport megtagadása válik-e jellemzővé.

Az etnikai identitás a szociális identitásnak az a vetülete, amely egy képzeletbeli skálán azt a fokot jelzi, mennyire van tudatában a kisebbségi személy csoport-hovatartozásának, milyen ismeretei vannak az adott csoportról, és mennyire elkötelezett saját csoportja etnikai-kulturális örökségével kapcsolatban. E szerint a modell szerint az etnikai identitás elősegíti azt a megértést, amely révén egy kisebbségi személy képes elhelyezni csoportját az adott társadalom egészében. Ez a tudatosság azonban csak fokozatosan alakul ki, és a szakirodalom szerint három fő szakaszra tagolható2. Az első fázis a "reflektálatlan" (unexamined) szakasz, amikor a kisebbségi személy még nem kérdőjelezi meg, hanem átveszi a többség által fenntartott véleményeket, attitűdöket saját csoportjával kapcsolatban. A következő, a "feltárás" (exploration) szakasza, amikor egy kisebbségi csoportba született gyermek elkezdi saját közösségének szokásait, kulturális vonásait összemérni a domináns csoport kultúrájával, és végül a harmadik, a "beteljesült" (achieved) fázis, amit már olyan kidolgozott tudás jellemez az etnikai örökséggel kapcsolatban, amely nemcsak a csoportra vonatkozó ismereteket foglalja magában, hanem elkötelezettséget is jelent a csoport iránt. Az etnikai identitás tudatossá válása egyúttal azt is jelenti, hogy az etnicitás meghatározó szerepet játszik a személy életében.

A rasszizmus, a kisebbségi személyeket érintő megkülönböztetés vagy az akár személyes, akár intézményi szinten megélt faji-etnikai diszkrimináció olyan erős fenyegetés, amely nyilvánvalóan hozzájárul a kisebbségi hovatartozás tudatosításához. Az etnikai identitás kialakulását elősegíthetik azok a mindennapi tapasztalatok, amelyek arról tanúskodnak például, hogy a kisebbségi személy számára korlátozottak a lehetőségek, nem fér hozzá olyan szolgáltatásokhoz, tevékenységekhez, gyakorlatokhoz, amelyekhez nem kisebbségi társai hozzájutnak - gondoljunk csak például a jászladányi iskola esetére, ahol egy lezárt ajtó akadályozza meg a roma gyerekek épületen belüli eljutását az iskolai ebédlőbe, hogy az évek óta tartó súlyos szegregációs ügy többi epizódját most ne is említsük. Feltételezhető, hogy a diszkriminációra adott válaszok is összefüggenek az etnikai identitás tudatosságával, megértésével. Másképp ítéli meg az a személy a megkülönböztetést, aki annak egy-egy megnyilvánulását csupán egy egyszerű, izolált eseményként érzékeli, mint az, aki például a rasszizmust az adott társadalomban történelmileg kialakult nézetrendszerként azonosítja.

Egy Magyarországon felnövekvő roma gyermek esetében mindenképpen figyelembe kell vennünk az etnikai marginalitásból és a testükkel való megjelöltségből adódó jellemzőket. A testi jegyekben is megnyilvánuló különbözőség egyszerű kiindulópontul szolgál a sztereotípiák kialakulásához. Az a kisebbségi személy pedig, aki rendszeresen megéli, hogy nem individuumként, hanem egy sztereotipizált csoport tagjaként kezelik - mint erre számtalan példát találhatunk akárcsak azokban a hazai kutatásokban is, amelyek a többségi intézmények és a roma kliensek viszonyát elemzik -, óhatatlanul beépíti ezt a többség által sugallt képet saját megítélésébe. Feltételezhető, hogy serdülőkorban a magyarországi roma gyerekek is jól ismerik azokat a sztereotípiákat, amelyeket közösségeikkel kapcsolatban a társadalmi többség fenntart és közvetít, még ha nem feltétlenül tudatosul is bennük ezeknek a sematikus képeknek a következménye, legfeljebb az önértékelésük csorbul általa. Ha mégis felismerik, hogy csoport-hovatartozásuk stigmaként nehezedik rájuk, ha eljutnak az úgynevezett "stigma-tudatosság" állapotába3, kérdés, hogyan reagálnak erre a felismerésre. Nyilván egyéni különbségek vannak abban, a stigma-tudatosság mennyire hatja át a sztereotípiákkal sújtott személyeket, és az is különbözhet, hogy a sztereotipikusan kezelt csoportok tagjai hogyan értelmezik saját, a sematikus módon elvártnak megfelelő, gyenge teljesítményüket. Paradox módon, amikor egy stigmatizált kisebbség tagja saját rossz teljesítményének magyarázatául mások előítéleteit hozza fel, védve ezáltal önbecsülését, önértékelését, éppen az alacsony teljesítmény lesz az, ami a stigma-tudatosság szintjét is növeli.

Hogyan lehet tehát reagálni a serdülőkorban már többé-kevésbé tudatosult sztereotípia-fenyegetésre, stigmatizáló véleményekre, megkülönböztető gyakorlatokra, mik a lehetséges válaszok, stratégiák ezekre a személyiség alakulására nézve ártó hatásokra? Az interjúk, amelyeket nyolcadikos roma gyermekekkel folytattunk, alkalmasnak tűnnek arra, hogy fejlődésében kövessük nyomon az etnikai azonosulás kialakulását. Vizsgálhatjuk, milyen elemekből épül fel az az identitásstruktúra, amelynek már szerves részei azok a tapasztalatok, amelyeket ezek a gyerekek éppen a roma származásuk miatt élhettek meg, megfigyelhetjük, hogyan helyezik el magukat abban a társadalmi közegben, amelynek kisebbségiként lehetnek részesei. Főbb kérdésköreink - mióta van tudatában roma származásának, mit jelent ez számára, hogyan látja saját csoportja és a többségi társadalom viszonyát, tapasztalt-e konfliktusokat romák és nem romák között, és ha igen, milyen területeken mit vár romaként a jövőtől - szándékaink szerint lehetőséget teremtenek az identitás-stratégiák modellezésére, vagy legalábbis az ezekre vonatkozó feltételezések megfogalmazására. Egy pályaválasztási döntés előtt álló nyolcadikos gyerek számára valódi dilemmát jelenthet, hogy kisebbségi hovatartozását felvállalva készül-e továbbhaladni, vagy inkább ettől függetlenítve magát, a többségbe kíván-e beolvadni. Mindkét szélső eset mögött a megélt tapasztalatoknak és azok interpretációjának változatos példái állhatnak, amelyek segítségével nemcsak az identitás-fejlődés elméleteihez szolgáltathatunk empirikus bizonyítékokat, hanem talán közelebb kerülhetünk annak a társadalmi valóságnak a megismeréséhez is, amely keretet ad roma és nem roma gyerekek szocializációjának.

Akár eszmélésük óta tudták, akár csak később szembesültek vele, válaszolóink mindegyike elfogadta, hogy romának született, ehhez a csoporthoz tartozik. Szinte nem volt azonban olyan interjúalanyunk, aki már a ténymegállapításhoz ne fűzött volna valamifajta minősítést, ítéletet, például

- viszonyítást a többséghez:

"Nem tudtam. Nem is érdekelt. És akkor meghalt a mamám, és találkoztam apukámmal, és tökre magyarnak néz ki, félig az is. És akkor kérdeztem anyut, hogy én mi vagyok, mert nem hiszik el, hogy én cigány vagyok. Kérdezték is, sok magyar is kérdez, hogy te ugye magyar vagy? Mondom, nem. Azt mondták, nem baj. Volt, aki meg azt mondta, (...) fúj, ne foglalkozzunk velük. Miért, mondtam, ugyanolyan ember vagyok, mint ti."

- diszkriminációs tapasztalatot:

"Én kiskorom óta tudom, már az óvodában mindenkinek mondogattam, hogy roma vagyok. Aztán szembesültem a diszkriminációval, és utána kicsit visszafojtottam magamban, és nem mondogattam..."

- bizonyságát annak, hogy tisztában van a romákra vonatkozó sztereotípiákkal, előítéletekkel:

"Belőlem nem nézik ki, hogy cigány vagyok. Van, aki meglátja, van, aki nem. Nekem ebből nem volt még problémám. (...) Ha sötétebb lenne a bőröm, akkor is elővenném azt az énemet, hogy meglássák, hogy nem vagyok egy putris. (...) Nagyon sok ember van, aki elítéli a cigányokat, mert akikkel találkoznak, pont olyanok, hogy csúnyán viselkednek, koszosak, és már úgy vannak elkönyvelve bennük, hogy a cigányok ilyenek, és ezért távolodnak el tőlünk."

- és azt is, hogy nemcsak érzékelik a sztereotipikus megközelítést, hanem maguk is alkalmazzák - "magyarokra":

"Én inkább cigánynak tartom magam. Mert nekem jobban tetszik (...), sokkal jobban tetszik, mint a magyar. A magyarok sokkal (...) fukarabbak... Így is az osztályunkban, ha egy zsömlét megeszünk, először végigvisszük a termen, és úgy eszünk..."

- vagy másfajta cigányokra:

"Nem tudom, én a magyarokat jobban csípem, mint a cigányokat. Sokkal rendesebbek, mint a cigányok. Én ismerek olyan cigányokat, akik nagyon szemetek (...), leveszik pénzzel a másikat meg ilyenek. Ellopják a pénztárcájukat. Vannak ilyen emberek."

Ha valaki cigányként iskolába jár, egy olyan közösség részévé válik, ahol akarva-akaratlan szembesülnie kell az etnikai alapú kategorizációval. Bár volt olyan interjúalanyunk, aki egyáltalán nem érezte relevánsnak ezt a megkülönböztetést, hiszen:

"A D.-ba járok itt G.-n. Ugye oda sok roma jár ebből a térségből (...). Az egy vegyes suli, vannak cigányok meg magyarok is. És nagyon jól megférünk, néha vannak természetesen gondok, de megférünk. Én nagyon szeretem a sulit, mert nagyon sok mindent ki tudnak használni a diákok. Itt most nem gondolok a magyarokra vagy a cigányokra külön, hanem a diákokra, így vegyesen. Nagyon sok szakkör van, rajzszakkör, informatika szakkör, sportszakkör, minden."

Ezzel együtt maga is elfogadta az etnikai besorolás létjogosultságát, érzékelhetően felvállalva hovatartozását:

"Hát az én osztályomban körülbelül húsz százalék a cigány, nyolcvan százalék a magyar. De van például olyan osztály is, ahol a nyolcvan százalék cigány és a húsz százalék magyar. Szóval az egész suliban az arány olyan ötven-ötven, de vannak osztályok, amelyeken belül több, illetve kevesebb. De nagyon jól elvagyunk, szóval nincs baj. Amikor néha vannak mégis ilyen balhék, akkor én nem keveredek bele természetesen, mert én nem szeretem az ilyen balhékat, de azért csak benne van az, hogy azért odaállok ahhoz, akinek igaza van. Meglepő, de legtöbbször a cigányoknak van igaza."

Többségük azonban a cigány-magyar megkülönböztetést olyan viszonyulásként élte meg, ami nemcsak a sztereotipikus megítélés miatt volt sérelmes számára, hanem mert az előítéletességet, a távolságtartásban megnyilvánuló averziót érzékelte benne:

"Vannak páran, akik nem barátkoznak cigányokkal. Meg olyan cigányok is, akiknek csak cigány barátai vannak. Meg vannak olyanok is, akik jobban szeretik a cigányokat, mint a magyarokat. De azokkal is szóba állunk, akik egyébként nem barátkoznak cigányokkal. Nem csúfolnak, csak egyszerűen nem barátkoznak velünk. Hát van, aki nem ragaszkodik a cigányokhoz, vagyis aki utálja őket úgymond. Azokon látszik, húzódnak tőlünk. Ha mondjuk odamegyek ceruzát kérni, nem küld el, csak azt mondja, hogy jaj nincs, vagy kitörött a hegye. Akkor én látom rajta. De baj nincs ebből. Ha egyszer nem akar, akkor nem kell. És nem is érdekel, bár azért rosszulesik."

Ha roma és nem roma gyerekek egy iskolába járnak, az osztályokban egymás között is megtapasztalják az etnikai alapú törésvonalat. De annak is tudatában vannak, hogy nem véletlen, ha nem cigány szülők más iskolába viszik gyerekeiket. Ha a spontán szegregáció kifejezést nem ismerik is, a tartalmával már tisztában vannak:

"Nem, a faluban sok a magyar, de azok inkább V.-re mennek. Valamiért nem jönnek ide."

"Nagyon sokan vannak magyar gyerekek is a faluban. Szerintem azt hiszik, hogy nem jó az iskola. Meg hogy a cigányokat lenézik. Meg hogy sok cigány jár ebbe az iskolába, és azért nem engedik a gyerekeket."

Ugyancsak bőségesen hoztak fel példát arra, hogyan élik meg, amikor saját csoportjukat érintő előítélettel találkoznak. A megkülönböztetésre, rasszista előítéletességre adott válaszok aszerint is különböztek, hogy a sérelem a személyt mint individuumot érte-e, vagy pedig csoportja egészére irányult. Ha "a cigányokat" minősítik, a saját csoport közössége valamifajta védelmet jelenthet:

"...vannak olyan emberek, akik lenézik a cigányokat. (...) Egy kiránduláson voltunk, és pont egy másik osztály mellett álltunk, és a tanulók, hát lecigányoztak minket.

Mi erre nem szóltunk semmit, de nem volt túl jó érzés. Együtt voltunk ott, az egész osztály."

A csoport egészét érintő megkülönböztetés az interjúk tanúsága szerint is megerősítheti a csoport-hovatartozást, akár az identitás öntudatos felvállalását is:

"Összetartóak vagyunk. Ha valaki az egyiket megsérti, akkor az összes kiáll mellette. Nincs senki kiközösítve."

"Akárhányszor megyünk valahová, akkor egyből látják rajtunk, hogy cigányok vagyunk. De minket az nem érdekel, mert jó lenni cigánynak... Nem tudom, miért. A hátunk mögött elmondanak mindent, de akkor se érdekel minket. Magyar az anyanyelvünk, de ha egyszer cigányok vagyunk, akkor cigányok. Nem kell azt tagadni."

A másokkal megesett diszkriminatív élmények is hozzájárulhatnak a saját csoport iránti szolidaritás megerősödéséhez:

"Volt már, hogy az egyik barátnőm apukája azt mondta a lányának, hogy cigánnyal ne járjon. Meg hogy este ne menjen egyedül a cigányok miatt. Hát kicsit ideges leszek tőle (...), mert nekem is elmondja, hogy az apukája azt mondja, hogy cigány fiúval ne barátkozzon. Mert nagyon sok ember tudatlan, csak azt tudja, hogy a cigányok milyenek..."

Legtöbb interjúalanyunk az őt romaként személyesen ért sértésre elfordulással, visszahúzódással, beletörődéssel reagált. Ilyen példákat találtunk:

"Amikor megyek hazafelé, akkor beszólnak nekem, hogy büdös cigány meg ilyenek. Hát, rájuk hagyom, nem foglalkozom vele. Semmi értelme."

"A múltkor buszoztam, felszállt egy kismama, felálltam, át akartam adni a helyet, ő meg mondta, hogy "cigány után nem ülök le". Én meg úgy voltam vele, hogy csöndben maradtam, és kész."

Ugyancsak visszatérő élményük volt a megkérdezett gyerekeknek, hogy szórakozóhelyre, diszkóba nem engedték be őket cigányságuk miatt. Ilyenkor is a jellemző válasz az adott hely elkerülése, a konfliktus előli menekülés volt:

"Volt már olyan, hogy elmentünk a diszkóba, és nem engedtek be, mert a tesóm barna bőrű."

"Elmentünk a diszkóba, és sokszor nem engedtek be. Volt, hogy elmentem a barátommal, ő is roma, és ilyen baseballsapkában volt, rapper ruhában, és bemegyünk a diszkóba, az őr is tudja, hogy a sapka alatt nincs megcsinálva a haja. És azt mondta, vedd le a sapkádat, és akkor azt mondták, haza kell menni, nincs megcsinálva a haja. Valamibe bele akartak kötni. (...) Volt, amikor visszakérdeztem, hogy miért kell belém kötni, nem mondanak semmit. (...) Valamit vissza kell szólni nekik, de úgyse lehet. Nekimenni nincs sok értelme, mert úgyis az lenne, hogy mi kezdtük a balhét, ha nem is mi kezdenénk."

Ha azonban a serdülő gyereket személyében éri sérelem, a cigányokra vonatkoztatott sztereotipikus vélekedések, rosszindulatú minősítések - különösen, ha azok a serdülőkorban fontos társas kapcsolatok alakulásába durván beavatkozó szülői elvárások formáját öltik -, már nehezebben feldolgozható konfliktusokat okoznak.

"Meg most, hogy serdülök fel, sok lány van körülöttem. És tényleg csak barátok, nagyon jó haverok, de az anyjuk eltiltja őket tőlem, mert ugye roma vagyok. És némelyik barátomat azért vesztem el, mert ők az anyjukra hallgatnak, vagy esetleg az apjukra."

Ugyanennek az interjúnak a következő, hosszabban idézett részlete egy kamaszkori szerelmi történetet elmesélésén keresztül bizonyítja, hogy elbeszélője tisztában van a cigányokkal szembeni irracionális gyűlölettel, ami nemcsak a magyar lánnyal való kapcsolat alakulását nehezíti, hanem - legalábbis a megbántott fiú félelmei szerint - akár az ellene irányuló fizikai agresszióban is testet ölthet:

"Igen, egy év és két hónapot jártam egy lánnyal, egy magyar lánynyal. (...) És ez alatt az egy év, két hónap alatt pont azért lett egyszer vége, mert a szülei fajgyűlölők. (...) Most jóban vagyunk, egy ideig öszsze voltunk veszve... De látszik, hogy szeret, csak nem akar velem járni. De nagyon jól elvoltunk, nagyon szerettük egymást. Csak néha az volt a rossz, hogy el kellett távolodnunk egymástól, meg azt kellett hazudnunk sok mindenkinek, hogy nem is vagyunk együtt, a szülei miatt. Mert egy időben figyeltettek minket a tanárokkal is, mindig megpróbáltak minket szétszedni. Olyan is volt, hogy a Vivi apukája feljött az iskolába, és elég szépen lecseszett, szinte már úgy volt, hogy el kellett mennem, mert ha ott maradok, akkor az lett volna, hogy meg is üt. És akkor azt gondoltam, na jó, nekem elegem van, nem akarok sem magamnak, sem a Vivinek rosszat, szakítok vele. Szakítottam vele, szegénykém elsírta magát, aztán visszamentem. És utána meg az volt, hogy mondta a Vivi az apjának, hogy "végleg szakítottam a Norbival, miattatok, mert miattatok nem lehet". És azóta úgy tudták, hogy nem járunk. (...) De az nagyon rossz volt annak idején, hogy tényleg sehova nem tudtam menni vele emiatt. És mindig mindenkit be kellett vonni, hogy menj el moziba a Flórával, mondd otthon azt, hogy vele mentél, és akkor majd én is odamegyek, mindig ott kellett lenni valakinek, nem tudtunk soha kettesben lenni. Az alatt az idő alatt, amíg együtt voltunk, folyamatosan bujkáltunk. Az apja az meg olyan ember, hogy kajak alkoholista. Egyszer majdnem el is ütött, és szerintem nem véletlenül. Egy ember, akármennyire be van rúgva, akkor is látja, hogy egy gyerek az út szélén megy. Ő meg ment a kocsival, olyan 60-70-nel, én meg az árok szélén mentem, ő meg dudált, erre én beugrottam az árokba, mert ő meg rám rántotta a kormányt. És akkor kiszállt, és kiabált, hogy én hogy képzelem, hogy az út közepén megyek. Lehet, hogy azért is szerettem ennyire belé a Vivibe, mert ennek ellenére velem maradt. Mert mindenki eltávolodott tőlem. És neki nagyon rossz volt az, hogy hazament, és mindig hazudott, hogy hol volt, minden nap hazudott. Pedig én mondtam neki, hogy inkább ne legyél velem, inkább menj haza és mondd meg az igazat. De ő mindenáron velem akart lenni. Szóval ez olyan volt, mint egy film."

Nyilván személyiségfüggő - bár nehezen elválasztható a személyeket körülvevő társadalmi közeg gátló vagy bátorító hatásától -, hogyan reagál valaki a megkülönböztetésre, megalázásra, fizikai fenyegetésre, vagy éppen csak a tőle való elhúzódásra, a többséghez tartozók térbeli elkülönülésére. Az általunk folytatott beszélgetésekben csak kevés példát találtunk arra, hogy a saját kisebbségi csoport egészét, vagy akár magát a személyt érintő diszkrimináció nem a visszavonulást, a csendes beletörődést, a többség által meghatározott erőviszonyok néma tudomásulvételét, hanem a cigányok iránt érzett szolidaritás erősödését, a roma identitás tudatos felvállalását segítette elő. Ezekben az esetekben mindig felfedezhettünk valami olyan személyes élményt, megszerzett tudást, ami az öntudatra ébredést kiváltotta. Ilyen lehet, ha valaki családi hatásra vagy más, számára tekintélyt jelentő személy segítségével fel tudja dolgozni, mit jelent Magyarországon a roma kisebbséghez tartozni, ha ezért tudatosan megismerkedik népcsoportja történelmével, nyelvével:

"Testvéremmel meg az apámmal nagyon sokat beszélgetünk erről, hogy miért különböztetik meg a romákat. Meg egyáltalán, hogy miért nem magyar? Miért nem azt mondják, hogy magyar? És ugye megtudtam az utóbbi években, az iskolából és a szüleimtől, hogy mi Indiából származunk, onnan kezdtünk el vándorolni, vándorló nép voltunk, mindenhol szinte megfordultunk, Amerikától kezdve Angliáig mindenhol vagyunk, de Mátyás király itt megengedte, hogy letelepedjünk. És nagyon nagy kultúrát hoztunk be, szóval a magyar mulatós zene az egyenlő a cigányzenével. És régen azt mondták, hogy ez egy külön zenei világ, ez egy külön stílus, de most már Amerikában mondjuk azt mondják, hogy a magyar zene az egyenlő a cigányzenével. Szóval nagyrészt a magyar zenei kultúra az, amit mi hoztunk be. (...) Amikor például ezt megtudtam, akkor büszke voltam magamra. Sokszor vagyok büszke. Most például van egy ének, amit nagyjából le tudtam fordítani. És apám nem is segített, ő azért tud cigányul, én csak sejtem, kapiskálom a cigányt, és akkor büszke voltam magamra, mert magyar gyerekek is meg a cigány gyerekek is meg vannak őrülve ezért a zenéért. Az L. L. Junior meg a Stefano."

Ugyancsak támaszt jelent a csoport-hovatartozás öntudatos felvállalásához, ha olyan közösségre talál valaki, amely feladatának tekinti az etnikai közösségi tudat megerősítését, a különbözőségben rejlő értékek felismertetését és ezen keresztül pozitív önkép kialakítását. Ilyen lehetett az a roma gyerekek számára szervezett nyári tábor, amelybe interjúalanyunk is eljutott:

"Az ösztöndíj és a nővérem által kerültem ebbe a közösségbe, és amikor először voltam, nagyon jó viszonyba kerültem mindenkivel, barátságba, és nagyon jól éreztem magam. Éreztem, hogy mások is olyanok, mint én. Régebben is éreztem, de most jobban. (...) Vártam egész évben, mert tudtam, hogy jó lesz. Tudtam, hogy vannak olyan emberek, akikkel jól tudom érezni magam. (...) Én szeretnék evvel a dologgal megismerkedni, a romológiával, hogy a cigányoknak az etikáját, viselkedését figyelni. (...) Még nem képzeltem el, hogy ilyen közösségben fogok dolgozni, de ha lenne ilyen lehetőség, én szívesen elvállalnám."

Ha tehát az interjúkból bemutatott részletek alapján körvonalazódó szereplők inkább a megkülönböztetés, diszkrimináció áldozatainak tűnnek számunkra, akik az identitást érő fenyegetésre a többségtől való elfordulással, a konfliktushelyzetek elkerülésével válaszolnak, és az önvédelem sajátos megnyilvánulásaként esetleg maguk is átveszik a többségi sztereotípiákat - ha nem is éppen magukra, hanem más roma csoportokra (különösen az oláh cigányokra, mint a többségében magát magyar cigánynak valló gyerekek számára is megnevezhető "megvetett" csoportra) vonatkoztatva, néhány példa mégis felvillantja azt az esélyt, amit a kisebbségi származás felvállalásával egy öntudatos pozitív roma identitás nyújthat. Persze az önelfogadásnak van egyszerűbb útja is, ami felülemelkedik az etnikai kategorizáció kényszerén:

"Én nem tartom magam másnak, ugyanolyan ember vagyok. Csak a bőröm színe más."

Az etnicitás kérdéskörét személyes beszélgetésekben körüljáró interjúk alapján úgy tűnik számunkra, az etnikai önazonosság kialakulásának meghatározó tényezője az a stigma, amivel a többségi társadalom a romákat sújtja. Akár személyesen átélt konfliktushelyzetekből, akár roma társaikkal együtt megélt kiközösítő, averzív, verbálisan vagy ritka esetben akár ténylegesen agresszív megnyilvánulásokból származik is az a tudás, amit a romákat kívülről érő megítélésről szereznek, ez a kívülről megalkotott kép áthatja saját maguk és csoportjuk egészének megítélését is. A kívülről sugallt negatív kép óhatatlanul valamifajta reakciót vált ki az érintettekből - adott esetben azokból a serdülőkből, akik éppen abban az életkorban vannak, amikor identitásuk formálódik, megszilárdul. Ha a rasszizmus, a diszkrimináció, a sztereotipikus megítélés a roma gyerekek mindennapi tapasztalata, akkor nehezen elképzelhető, hogy a saját, többségitől eltérő származási csoporttal való büszke azonosulás felvállalása legyen a domináns stratégia. Ha elő is fordult az elemzett szövegek között olyan, amiből az etnikai azonosságtudat pozitív élménye, a saját csoport iránti elkötelezettség és szolidaritás sugárzott, leginkább azzal a feltételezéssel találkozhattunk, hogy a pozitív önkép és reményteli jövőkép csak a többségbe való beolvadás árán lehetséges. Úgy látjuk, hogy az etnikai identitás alakulása szempontjából ebben az életkorban a gyerekek már túl vannak a reflektálatlanság állapotán, és ahogy sűrűsödnek a tapasztalatok, sokasodnak az emberi viszonyokból, élethelyzetekből fakadó, a családi és iskolai szocializáció során megszerzett ismeretek, úgy teszik fel folyamatosan a "ki vagyok én" kérdését is. Többnyire tehát a szakirodalom által "feltáró" szakasznak nevezett stáció különböző fokain helyezkednek el vizsgálatunk alanyai, már kezdik érteni, hova születtek, de még bíznak abban, hogy a többségbe való beolvadás járható út számukra. Ahhoz azonban, hogy felvértezzék magukat a diszkriminációval, a megkülönböztetéssel szemben, hogy önérzetük rombolása nélkül védhessék meg magukat a rájuk mint etnikai kisebbségi csoport tagjaira háramló sztereotípiáktól, hogy megőrizhessék mentális egészségüket és a rájuk váró feladatok elvégzéséhez szükséges egészséges önértékelésüket, nem elég elfordulni, beolvadni, álomvilágba menekülni. Nyilván elsősorban a többségi társadalom kötelessége, hogy lehetővé tegye a különbözőség felvállalását, elismerje a kisebbségi etnikai azonosságtudat létjogosultságát. Egy elfogadóbb környezetben a roma kisebbséghez tartozó serdülő számára sem fenyegetést, hanem akár büszkeség forrását jelenthetné az, hogy cigánynak született.

1 Az iskolai pályaesélyek társadalmi meghatározottsága, NKHT, Jedlik-program, 2006-2007. A kutatás során mintegy 1500 nyolcadikos - roma és nem roma - gyerek töltött ki kérdőívet, valamint írt fogalmazást Egy napom húsz év múlva címmel. A kérdőíves kutatást szintén nyolcadikos roma gyerekekkel, valamint szülőikkel folytatott személyes interjúkkal egészítettük ki. Ebben az írásban csak az eddig elkészült 16 gyerek-interjú tartalomelemzésére támaszkodom. Az interjúalanyok nagyjából fele-fele arányban fiúk és lányok voltak, volt közöttük budapesti és vidéki - kistelepülésen vagy nagyobb városban élő -, többségük integrált körülmények között tanult, bár volt olyan is, aki szegregált osztályba járt.

2 Phinney, J. (1992): The multigroup ethnic identity measure: A new scale for use with adolescents and young adults from diverse groups. Journal of Adolescent Research, 7., 156-176.

3 Brown, R. P.-Lee, M. N. (2005): Stigma consciousness and the race gap in college academic achievement, Self and Identity, 4., 149-157